Feltartóztathatatlanul itt a nyár, az ablakon ömlik be a meleg, a kocsiban beleolvadunk az ülésbe, a hétvégi piknikekre már napkrémmel indulunk, az irodából már ki sem lépek napközben, inkább hűsölök a légkondi alatt. Idén nehezen indult be a tavasz, viszont ugyanilyen hamar véget is ért, lekopogok mindent mindenhol, és félve jelentem, hogy hamarosan mehetünk nyaralni.
Úgyhogy pár hét már csak és itt a tengerre fel, mert Olaszországban a tenger ugye mindenütt jelen van, ahol meg nincs, oda meg viszonylag közel van, szóval minimum egy hétre azért mindenki odakeveredik. A városok kiürülnek, a vízpartokra meg kiteszik a megtelt táblát. Olaszéknál augusztusra már teljesen leáll az élet. Amit az év többi részében eddig nem tudtunk elintézni, azt már nem is fogjuk, hivatalok kapuján hiába döngetünk, ott csak mutatóban lesz valami ügyeletes inkompetens gyakornok kollegina, a cégek bezárnak, totális az uborkaszezon. Aki augusztus végére nem csoki, az ciki, és a végén még lesajnálják, azt pedig senki nem engedheti meg magának.
A tengerparti nyaralás központi színtere a Lido. Napernyők és nyugágyak (reggelente) katonás sorban amerre a szem ellát, hozzácsapva minimum egy bár, de méginkább egy étterem, hogy a reggeli sütinket már a víz morajlásával a háttérben fogyaszthassuk, és ebédnél se kelljen lemondani erről a kellemes alapzajról. Kilométereken keresztül sorjáznak egymás mellett a strandok, egymástól csak a napernyők színvilága választja el őket. A frekventáltabb, homokos partú üdülőhelyeken szabad strandot gyakorlatilag nem is lehet találni.
Az olaszok sok mindenben a szokások rabjai, így könnyedén előfordul, hogy valaki éveken, vagy évtizedeken keresztül ugyanarra a Lidóra jár, ugyanannak az ernyőnek az árnyékában hűsöl és az ugyanannál az árusnál vásárolt jégkásáját kortyolgatja. Ezért aztán itt is, csakúgy, mint a reggelinél a bárban, régi ismerősök köszönnek vissza, és minden évben ugyanazokkal az arcokkal lehet izzadtan kártyázni, szidni a rendszert, esetleg délutánonként idétlen táncos programokon meg vízi-aerobikon részt venni (éljen!). Nyáron ez a közösségi tér. Virágzik a feketekereskedelem, gyakorlatilag félpercenként halad el egy-egy árus a nyugágyak közt és próbál rád tukmálni valami bizsut, hamisított táskát, napszemüveget, felmosószettet, és a legszolidabb esetben friss kókuszt. (Aki nyaralt már Olaszországban, annyit biztos megtanult olaszul, hogy Cocco bello frescooooooo). Estére a part vagy éppen a korzó gyakorlatilag egy illegális kamu designer bevásárlóközponttá változik, a hatóság meg békésen szemet huny, mert végülis ez csak a turisták igényeinek kiszolgálása, nem?
Az olasz nyaralás elengedhetetlen szereplője a fürdőmester is, akiből ezeréves cimbora lesz, aki napközben meg-megáll a nyugágyunk mellett és vidáman elcseveg, aki mindenre és mindenkire emlékszik, a strandon él (a mi fürdőmesterünk olyannyira a strandon él, hogy mint utóbb kiderült második éve már a házi őrizetben volt ott….., és ezt jelölték ki számára kötelező tartózkodási helyül, de hát miért is ne….). Öleléssel köszönt, és azzal búcsúzik, és aztán persze jövőre vele, ugyanott, és ez jó eséllyel így is lesz.
Némi praktikus infó is azért a végére: előszezonban egy napra 10 euró körül lehet számolni a két napágy+napernyő kombóra, főszezonban, és egyes luxus lidókon határ a csillagos ég. Pugliában dívik az úgynevezett „spiaggia libera attrezzata”, azaz a felszerelt szabadstrand. A part alapvetően szabad, nyugodtan leteríthetjük a strandtörölközőnket, de ha valami többre vágyunk, bemegyünk az első bárba vagy a part közelében található „raktárba”, ahol az ügyeletes csokibarna fiú előkap egy kedvünkre való napernyőt és egyéb tartózékokat, és egy pillanat alatt ott kerít nekünk privát lidót, ahol akarjuk. Nem marad más hátra, mint csomagolni, útra fel, mindneki jöjjön Itáliába pancsolni!
